Álmok

Már nagyon régen írtam ide, és bizonyára megvolt minden okom is rá... az elmúlt hónapokban teljesen felfordult az én kis kényelmes világom... mindazok a dolgok, amiket olyan nagyon biztosnak és megingathatatlannak gondoltam: összetörtek, elmúltak, vagy kiderült róluk, hogy pusztán magam álmodta délibábok!

Persze vannak dolgok, amikben annál erősebben bízom! Továbbra sem kérdés számomra, hogy van egy Isten a mennyben, aki mindennél jobban szeret minket embereket, s ezt mi sem bizonyíthatná jobban, mint az, hogy elküldte a Fiát, és örök élettel, egy győztes élettel ajándékozott meg bennünket!

Nem tudom voltatok-e már így: voltak dolgok, amik jöttek, és mentek, és voltak amik csak erősödtek... s voltak amik nyomtalanul koptak ki, megint mások újfent rád köszöntek...

Az egyik dolog ami nem változik jobb esetben a szívedbe vésett álom... Azt hiszem mindannyiunk szívébe el van rejtve mélyen, de igen határozott vonásokkal egy álom, amitől nem tudunk, és nem is akarunk szabadulni.

Ahhoz, hogy az álmainkat elérjük, hogy elég magabiztosak legyünk, először mások álmait kezdjük el építeni... kóstolgatjuk az ízét, próbálgatjuk a szárnyainkat egy olyan helyen, ahonnan tudjuk, hogy ha lezuhanunk sem fogunk belehalni a sérülésekbe.... de aztán egy nap eljön a pillanat, amikor már nem mások álmait akarjuk építeni, hanem ideje a sajátunkért harcolni és tenni... Vannak emberek, akik sosem képesek, vagy sosem elég bátrak ahhoz, hogy meghozzák azt a döntést, hogy mostantól kezdve a magam álmát építem, és megbújnak valaki más álma mögött... Továbbra is azt építgetik, miközben a szívük egyre jobban feladja, siratja a saját elvesztett álmát...

Nem hiszem, hogy azzal gond lenne, hogy beállsz mások álmába, és egy magadnál nagyobb dolgot építesz... de nem hiszem, hogy az helyes lenne, hogy mások álmát a sajátod elé helyezed, hogy mindig arról mondasz le... hiszen neked a saját utadat kell járnod... Azt gondolom, hogy ami a szívünkbe el van rejtve valahogy képes arra, hogy hozzáadjon valamit ehhez a korhoz, amiben élünk... Túl sok ember hal meg úgy, hogy sosem látta az álmát megszületni!

én nem akarok ilyen ember lenni...

van, amikor mások, akikkel együtt álmodsz megszokják a közelséged, és mikor felkelsz, és a saját álmod kezded építeni, megijednek; és nem akarnak elengedni... pedig ez nem ijesztő, nem egy félelmetes dolog!

Vajon örülsz-e, amikor valaki végre kockáztat, kilép a biztonságból, és az ismeretlenben kezdi bontogatni a szárnyait? vagy te vagy az, aki bilincset pattintasz a lábára, és nem engeded szárnyra kelni, mert félsz, hogy magasabbra száll mint te?!

miért vagyunk képtelenek arra, hogy együtt örüljünk, és tapsoljunk mások szárnyalásának? miért félünk annyira attól, hogy emiatt kevesebbek leszünk? sokszor el kell veszítsünk valamit vagy valakit ahhoz, hogy sokkal többek legyünk, hogy sokkal többet nyerjünk... és sem te, sem én nem veszítünk, és nem leszünk kevesebbek...

vannak emberek, akik egy életen át elkísérnek, és vannak, akik csak egy ideig vannak veled! nem az a kérdés meddig maradnak, hanem hogy mennyivel leszel több miattuk, mit viszel magaddal belőlük, és mit hagysz magadból ott nekik....

ilyenek az álmok is... álmodod, megéled, továbbadod... de vajon kiét?

nem akarok arra kelni, hogy mindenki álma megszületett, s a sok szülés közben az enyém halt meg...