Uhh... Mit ne mondjak az élet nem mindig egyszerű, és tutira nem én vagyok az első, akinek sikerült ezt a fenomenális megállapítást megtenni... gyaníthatóleg ezért is bloggolunk olyan sokat... megmondani a frankót, kiírni magunkból jót, vagy rosszat, a lényege nem is igazán az, hogy elolvassa-e valaki, hanem hogy én jobban érezzem magam utána... Itt aztán lehet keménykedni, vagy lágy, dallamos szavakkal játszani!
Van aki szerelmes, és minden érzelmét, mindent amit a másik iránt megél, akár viszonzott, akár viszonzatlan szerelemről legyen szó, egyszerűen leírja, és reméli, hogy egyszer talán a másik elolvassa, és megérti mennyit jelent számára...
Van, akinek mélységes világfájdalma van, és ügyesen kiélezett szavakkal szid ezt, vagy azt; szintén remélve, hogy akinek címzi, valahogy eljut odáig, hogy a blogot olvassa, és reméli, hogy ezen keresztül némi változás áll be mindabba, ami annyira reménytelenül változatlannak látszik...
Írunk, ha sírunk, és írunk, ha nevetünk... Írunk, ha fáj, és akkor is ha lebegünk!
Hogy én miért írok? Mert valahogy, valami fura módon akármi történik velem, legyen az jó, vagy rossz, ha kiírom magamból, az egyfajta mámort eredményez... szeretek írni... hogy mit? nem lényeg!
Ma vicces napom volt, ha már a velem történtnél tartunk... Reggel igen nehezen tudtam kikelni az ágyamból, és fejbevágott a felismerés, hogy már MEGINT költözünk a hétvégén... Immár 26x-ra... igen... jól olvasod, és nem, nem ütöttem félre... A 26.!
Pfff... annyira motíválatlan vagyok, hogy pakoljak, és persze a költözés miatt nem áll meg az élet! Lehet, hogy nem tanítanom kéne, hanem egy költöztető vállalatot nyitani: "Elege van a költözésből? Szeretné, ha mire hazaér, minden a helyén lenne anélkül, hogy Ön egy fűszálat is keresztbe tenne? Ha igen, hívjon minket a +36-20 -SEGÍTSÉG telefonszámon!"
Garantálom milliomos lennék miatta!
De ez nem változtat a tényen, hogy szombaton megint költözünk! Pedig komolyan mondom kipróbáltuk a csettintős módszert: csett-csett minden legyen az új helyen! de nem vált be...
aztán próbáltuk a piros cipellőnket összekoppintani, de aztán időben eszünkbe jutott, hogy ha ez tesszük, csak Dorothy jut haza Totó kutyával, és a bútoraink nem mozdulnak, tehát ez az ötelet is lőve... Tehát nincs más hátra, mint előre, muszáj pakolni, cipekedni, és hurcolászni, és két lakást megint fényesre sikálni... és persze az élet megy tovább!
Igen, igen, ezek a reggeli gondolatok, majd megérkezik az első diákod, az óra hamar elmegy, egy idő után eldönteni sem tudod ki nem érti jobban a feladatot: Te vagy az, akinek olyan határozottan magyarázol, miközben próbálasz rájönni, hogy hol a fenébe is tartasz! Aztán az óra felénél érzed, kezd hatni a kávé: kitisztulnak a gondolataid, élénkül az elme, és már nem csak beszélsz, hanem mondasz is valamit! Ahhh!
Az órának vége, a diákod szeme ismerettől csillog, mintha értené mi zajlott az elmúlt egy órában! Te kedvesen kikíséred, majd villámsebesen rohansz, mert a plusz negyed óra miatt máris késésben vagy! Node semmi pánik, majd behozom valahogy... vagy nem! mert eszembe jut, hogy a mosógép, amit csak a Lélek tart össze még nem fejezte be munkálatait, és hacsak nem uszodába szeretnél hazaérni, akkor bizony meg kell várnod, hogy kedves kis Godzilla névre hallgató házi szörnyeteged befejezze, amit elkezdett... Végre! És most futás!
Közben elintéztem pár telefont, és máris szebb az élet!
A délután már könnyedebb, hiszen csak néhány tucat gyerekkel kell küzdeni, és megpróbálni pici buksijukba némi észt is beletenni... nehéz ez, amikor a szülő inkább cukorkával, és a "jajj de ügyes vagy, hogy letépted a képet a falról, itt egy csoki érte" módszerrel neveli pöttöm, de annál akaratosabb gyermekét...
de a lényeg: a napnak vége, és most a legjobb van, ami lehet: pihi... és csend! és mosoly az arcomon, mert ezt a vicces-fura napot végre kiírtam magamból!
Miss D. :) :) :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése