csak mert jópofák

Ez vagyok egy képben

Ezt a képet ma találtam, ahogy új háttér után kutattam, s nagyon megérintett abban a pillanatban, hogy megláttam...


Hogy miért jelent olyan sokat?


Amikor az életemre gondolok szeretem úgy lefesteni, mint egy fát. Mert a fa az a növény, ami lassan, szinte láthatatlanul növekszik és fejlődik; s egyben megvan az a csodálatos képessége is, hogy újra és újra gyümölccsel kínáljon... Persze ehhez metszésre is szükség van, s ezek a dolgok nem mindig kellemesek... Mégis tudod, hogy ezek nélkül nem fejlődik, s így megteszed.


Azt gondolom az életünk is ilyen! A kihívások, a mindennapi problémák, a kapcsolatok mind mind csiszolnak bennünket, hogy évről évre több és finomabb gyümölcsöt teremjünk.


A másik amiért megragadott ez a kép, hogy egy sziklaszirtbe van meggyökerezve. A Zsoltárok könyve azt mondja:
"Isten az én kősziklám, váram és oltalmam, Istenem, kőszálam Nála keresek oltalmat. Pajzsom, hatalmas Szabadítóm Fellegváram..." (Ld.: 18 Zsoltár eleje)


Pintér Béla egyik gyerekdala is így szól:
"Sziklára épült a házam, az Úr az én erős váram!"


Nézem a teremtett világot, és ott is TÉGED látlak... akármerre megyek ott vagy... Nem tudlak kikerülni... S nem is akarlak...

Búcsú

Azért hogy megmozdulj…

Valamelyik nap utaztam a buszon és azon a rengeteg dolgon gondolkoztam, amik az elmúlt fél évben 8 hónapban történtek.

Voltak és vannak változások, amiknek örülök, míg másokat inkább elfelejtenék… Ha tehetném, visszacsinálnám azért, hogy minden a régi megszokott kerékvágásban menjen.

De vajon tényleg jó mindig a kitaposott ösvényen menni?

Hogy fedezel fel új dolgokat, ha soha nem lépsz ki? Ha soha nem látott helyekre nem mersz elmenni? Hogy érjenek új élmények, ha mindig a régi megszokott dolgok a fontosak, és kihagyod az új lehetőségeket?

Mi emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy befészkeljük magunkat egy helyre, és senki és semmi nem képes kimozdítani minket onnan egészen addig, amíg nem történik egy tragédia, vagy el nem veszítünk valamit… Mert szeretünk megállni! Szeretünk otthont teremteni… de sokszor megelégszünk a jóval a legjobb helyett, mert azt gondoljuk, hogy már megérkeztünk!

Ez pont olyan, mint amit a zsidók csináltak… Átmenetileg, egy óriási éhség miatt, amely az egész földet sújtotta Egyiptomba kellett menjenek. Isten csodálatos módon elkészítette neki Józsefen keresztül, hogy biztonságban, és éhezés nélkül túléljék ezt a szörnyű időszakot. Ám Izrael fiai hamar berendezkedtek, és élvezték az életet.

Ám meghalt a fáraó, meghalt József is, és már senki nem emlékezett arra, hogy miért is vannak itt ezek az emberek, így egyre nyomorultabb lett a sorsuk, míg végül már rabszolgák után kettővel nem lettek, és már szülniük is tilos volt!

Hmm.. Micsoda kényelmetlen szituáció, igaz? És azt gondoljuk, hogy Isten igazságtalan, mert engedte, hogy nyomorban éljenek… De Isten nem volt igazságtalan!

Őszintén: Ha folytatódott volna a „Happy life”, akkor vajon kimozdultak volna? Akkor elindultak volna meghódítani az Ígéret Földjét?

Ha azt mondta volna Mózes: „Hé skacok, tudom, hogy itt jó, de menjünk, mert vár minket a tejjel és mézzel folyó Kánaán, csak kicsit meg kell küzdenünk érte!”, akkor vajon elindultak volna?

Kétlem…

Ma reggel a buszon olvastam egy ilyen mondatot: „Ahhoz, hogy az ember megmozduljon ki kell billenteni őt a kényelmi zónájából, mert addig, míg szerinte minden a legjobban megy, nem hajlandó megmozdulni…”

Szerintem ez fájdalmas igazság…

Számomra most jött el a változás ideje, és Istennek konkrétan ki kellett rúgnia arról a helyről, ahol olyan kényelmesen berendezkedtem… Mindannyiunk számára ott van az Ígéret Földje, mélyen a szívünkben elrejtve… S mégis rengetegen élnek a mai napig Egyiptomban!

Elindultam, hogy megküzdjek a magam óriásaival… S hogy ki nyer a végén? Hmmm… Azt majd megírom J!