Kimondatlanul

Mennyi, de mennyi dolog van az életünkben, amik kimondatlan konfliktusok?


Tegnap azon gondolkoztam, hogy miért fontos az, hogy kimondjam mindazt, ami bennem forog...


Találkoztam egy barátnőmmel, és sikerült meg-tény-állapítanunk, hogy bár a gondolatainkat nagyon gyorsan, néha túl gyorsan kimondjuk, ugyanakkor az érzelmi oldalunkat elnyomva tartjuk, és az ott ért sérelmeinket nem fogalmazzuk meg, s így nem is dolgozzuk fel megfelelően!


Tudom, hogy az előző bejegyzésben már érintettem ezt a témát, és nem akarok újra, meg újra ugyanazon agyalni, viszont ezt olyan fontosnak tartom, hogy igyekszem többféleképpen rögzíteni.


Megkérdezték tőlem, hogy ha csak egyetlen dolgot megváltoztathatnák a múltamban, mi lenne az, általában azt mondtam volna: "Semmit..."
Tegnap viszont azt mondtam:

 "Megfogalmaznám mindazt, ami bennem érzelemként van, ami sért, ami bánt, ami öröm, azért, hogy képes legyek megfelelően lezárni..."

Mert milyen az, amikor csak nyelünk, és nyelünk?


Tegnap olvastam Csernustól, és azt írta, hogy "Amikor arra hivatkozunk, hogy azért nem mondunk ki valami érzelmi sérelmet, mert nem akarjuk megbántani a másikat, akkor ott igazából az a félelem húzódik meg, hogy a kapcsolat nem éli túl ezt a megmérettetést... Itt a félelem valódi gyökere, hogy az egyén FÉL és RETTEG a konfrontációtól..."


Nos igen... mélyen önmagamba néztem, és a legtöbbször NEM a másik miatt, hanem önmagam miatt nem mondtam ki mindazt, ami bennem van... merthogy jajj akkor elhagy, meg nem fog szeretni, meg hogy egyedül maradok... De ez jó motiváció arra, hogy ne változtassunk? Akkor csak hazugság lesz, amiben élünk... S én nem akarok abban élni, s nem akarok úgy visszanézni: ha ezt kimondtam volna, akkor most máshol lennék, és boldogabb lennék... csak akkor már késő...


Persze nem azt mondom, hogy az  a jó megoldás, ha mostantól MINDENT, MINDENKINEK, AKKOR és ÚGY... mert ez sem jó...
Miért? Mert érzelemből lehetsz elhamarkodott, ÉS túlozhatsz... Tehát a legjobb az, ha lehiggadsz ÉS azután megfogalmazod a másiknak mindazt, ami benned van...

Az őszinteséggel nincs baj alapvetően... Viszont vannak emberek, akik a bunkóságig őszinték...

Őszinteséggel két dolgot érhetsz el: építhetsz, vagy rombolhatsz.


Amikor úgy vagy őszinte, hogy nem veszed figyelembe a másik embert, amikor melegében kimondasz mindent, akkor rombolsz...


Amikor végiggondolod, és átrágod, lehiggadsz, és a másikra is tudsz tekintettel lenni, és elmondod ugyanazt az információt, akkor építesz... És nem zúdítunk azonnal mindent a másikra... Meg azt gondolom, hogy kell hogy legyen annyi belátási képességünk, hogy tudjuk: ki az akivel érdemes őszintének lenni...
Mert csomóan vannak, akik verik a mellüket, hogy "Dehát én csak őszinte vagyok..." Közben meg egy frászt! Megbántanak másokat azért, hogy nehogy meglássák a bennük lévő hibákat... Másokra mutogatnak, nehogy valaki észrevegye, hogy az ő szemükben nem szálka, hanem gerenda van...


Nem szeretném, ha az érzelmeim kimondatlanul maradnának, sem pedig azt, hogy elhamarkodottan legyenek megfogalmazva...


S itt jön be a Bölcsesség...

Nőnek lenni :)

Be kell vallanom, hogy nagyon szeretek nő lenni...

Elkezdtem olvasni egy könyvet, ami arról szól, hogy mitől jó nő a nő? Mi tesz valakit nővé?

Érdekes kérdések, és be kell vallanom, hogy amikor először kellett válaszolnom erre a kérdésre, akkor ilyenek jutottak eszembe:

- Egy nő attól jó nő, hogy 170 magas 48 kg... a többit képzeld hozzá...

- Egy nő attól jó nő, hogy hogyan öltözködik...

- Egy nő attól jó nő, hogy jó pasija van...

Elég ostoba válaszok tudom, de ahogy haladtam a könyvben örömmel nyugtáztam, hogy a legtöbb nő ilyen, és ehhez hasonló ostobaságot hisz és gondol.

Viszont egy nőt nem a külsőségek, nem csak a külsőségek tesznek valódivá, igazivá, vagy ha úgy tetszik hitelessé.

Sokszor hallottuk már talán azt a mondatot, hogy a külsőnek és a belsőnek egyensúlyban kell lennie... Lehetsz te kívül szép, ha belül nincs semmi... Akkor nem leszel más, mint egy báb, amit mindenki kénye-kedve szerint formál.

Tudjátok rájöttem, hogy azért olyan nagyon veszélyes üresnek lenni belül, mert ha üres vagy belül, akkor mindenki azt tölt beléd, amit akar, akkor azzá válsz tényleg, akinek látni akarnak, csak amikor kidobnak, akkor elveszel, mert nem volt semmi benned, és nyomokban ott marad a másik, de újra üres leszel...

Veszélyes játék, amikor nem találjuk meg önmagunkat. Szerepek tömkelegében tetszelgünk, de mikor hazamegyünk nem vagyunk mások mint üres, kongó emberek... 

S addig, míg nem találjuk önmagunkat, nem vagyunk tisztában önmagunkkal, addig ugyen nem hisszük, hogy valódi nők tudunk lenni? Hogy jó nők tudunk lenni?


Mert igen lehet, hogy meg vagyunk áldva a szükséges paraméterekkel, csakhogy nem a külsőnk tesz minket nővé... Az a nemiségünk, de nem ettől leszünk jó nők!


Szerintem attól válunk hitelessé, amikor a tetteink összhangban vannak a kimondott és kimondatlan dolgainkkal... Merthogy mindenkinek van kisugárzása! És mondhatsz te bármit, és viselkedsz akárhogy, ha a kisugárzásod homlok egyenest az ellenkezőjét árulja el rólad!




Azt gondolom, hogy leginkább azért nem tudjuk megélni a nőiségünket, mert olyan világban élünk, ahol a racionalizmusnak győznie kell az érzelmek felett...


Viszont van egy hírem: A nők érzelmi lények, és sokkal, de sokkal gazdagabbak az érzelmeik szintjén, semmint figyelmen kívül hagyhatnák. Pedig szerintem pont ettől olyan boldogtalan sok nő! Mert elhiszi, hogy el kell fojtani, meg el kell nyomnia az érzelmeit, mert ha nem teszi, akkor kiderül hogy emberből van...


Viszont nem elég mindig a racionalitás! Mert a világ nem fekete és fehér, meg szürke...
Milliónyi szín és árnyalat teszi szebbé! Ha engedjük...


Szeretnék olyan nő lenni, aki nem csak fejben "bölcs", hanem az érzelmeiben is... Aki ki meri mutatni ha fáj, ha gyötör, ha boldoggá tesz, ha örül, ha semleges, ha érzelmes, ha érzékeny, ha túlfűtött, ha izgatott, ha hiper, ha belassult... legyen az bármi!

Mert az érzelmi érettség nem az, hogy elnyomjuk ezeket, hanem az, hogy megfelelően kezeljük, a helyén tartjuk őket!
Mert valóban igaz, hogy nem uralkodhatnak az érzelmeink felettünk... De az eszünk sem kell uralkodjon az érzelmeink felett...
Valahogy úgy látom ezt, mint egy kört: mindegyiknek megvan a maga helye, és ha helyén kezeljük akkor leszünk felnőttek, és akkor leszünk valóban érettek...

Kezdetek és végek

Nem is olyan régen ezzel a gondolattal ébredtem:

"Valaminek itt vége lett... S valami egészen új jön el... Egy korszak lezárult, hogy egy új jöhessen el..."

Talán a világ legostobább ténymegállapítását teszem meg akkor, amikor azt mondom, hogy addig nem tud új elindulni az életedben amíg le nem zársz valamit.

Mert ez tényleg így van...

Arra jöttem rá, hogy nagyon sokáig ragaszkodtam valamihez, amit szerettem volna nagyon hogy úgy működjön, amilyennek én láttam, de nem működött úgy, és rég el kellett volna engednem... 

Persze ettől nem könnyebb.

Azt hiszem sokszor félünk, mert mikor lezárunk valamit, nem mindig látjuk, hogy mi fog következni, és hiába hangoztatjuk, hogy bízunk Istenben, az egész csak kamuduma, mert ha Benne bíznánk nem félnénk kilépni akkor sem, mikor nem látjuk azt, hogy hova lépünk...

Lehet, hogy szakadék, és elkezdünk zuhanni lefelé, de vajon van-e elég hitünk arra, hogy tudjuk: Isten képes repülni, és képes ebben a zuhanásban elkapni... Vagy lehet, hogy futóhomokra lépünk, s hisszük-e akkor, hogy Isten ebből ki tud húzni, mert erős kőszikla Ő?!

S lehet, hogy ugyanolyan sík talajon haladunk tovább, s nem is érzünk először különbséget, s lassan, nagyon lassan felfedezzük, hogy üdébb a táj, zöldebb a fű, hogy sokkal, de sokkal több minden van itt, mint ott volt, ahonnan kiléptünk...

A Biblia azt mondja:

"Lábam előtt mécses a Te Igéd, ösvényem világossága..."

Sokszor idézgetünk a Bibliából, de el is hisszük a szavakat, amiket olvasunk?

Mert ha elhinnénk, ha valóban odafigyelnénk, akkor egy csomó dolgot nem engednénk meg magunknak.

Hányok attól, amikor emberek arra használják Isten Szavát, hogy másokat helyezzenek vele ítélet alá...

Csakhogy... Isten Szava nem ítélni jött, nem azért, hogy elkapáljon Téged...

Isten Szava felfedi, hogy ki vagy AZÉRT, hogy kegyelmet hirdessen, és ELMONDJA a jó hírt, hogy van egy Isten a mennyben, aki annyira szeretett, hogy megértél neki egy Krisztust.

Hogy hogy jön ez a kezdetekhez és a végekhez?

Amikor egy korszak végére érsz az életedben, akkor kérdések tengere jön vele együtt, s attól függően, hogy milyen forráshoz mész válaszért, meghatározza a lezárt szakaszról való látásmódodat, és a következőhöz való hozzáállásodat.

Tudod, az nagyon jó, hogy vannak Bölcsek körülötted... De ezek a Bölcsek is csak emberek, és tévedhetnek... Sokszor embereket kérdezünk, és Rájuk hallgatunk Isten helyett...

De szeretném megkérdezni, hogy ha Isten embereken keresztül akar szólni Hozzád, akkor mire jó a Szent Szellem? Miért mondja azt a Biblia, hogy "Szellememet adom nektek, és ő lesz a Ti vigasztalótok..." Egy másik helyen meg: "A Szellem jelenti ki nektek az én igazságomat..." Egy harmadikon: "A Szellem kijelenti nektek mindazt, amit Én mondtam nektek, Rá hallgassatok..." vagy "A Szellem tanít meg arra, hogy mit mondj..."
Isten nem csak egyeseknek adta a Szent Szellemét, hanem minden egyes hívőnek... Nem csak a kiváltságosoknak... Hiszen a Szellem volt az, aki meggyőzött Téged is arról, hogy az, amit Jézus tett, az valóság... Ő az, aki megszólít miközben olvasod a Bibliád, és miatta érted a történeteket és a szavakat...

Nem, nem azt mondom, hogy nincs szükségünk Istentől ihletett tanítókra, vezetőkre, pásztorokra... Egy szóval sem mondok ilyet.

Azt viszont állítom, hogy egyetlen tanítás, és egyetlen ember sem lenne szabad, hogy helyettesítse az Istennel való személyes kapcsolatunkat. 

Nem cserélhetjük le a Szent Szellemet, amit Isten belénk helyezett emberekre, tanításokra, csak azért, mert így könnyebb, mert így kevesebb befektetés...

A mostani végem felfedezése ez: Az emberel emberek maradnak, és mindig önös céljaikat nézik elsősorban. De Isten nem ember... Emberré lett, és utat mutatott, de nem azért, hogy emberektől váljunk függővé... Hanem azért, hogy bemutassa a tökéletes kapcsolatot Isten és ember között...