Kimondatlanul

Mennyi, de mennyi dolog van az életünkben, amik kimondatlan konfliktusok?


Tegnap azon gondolkoztam, hogy miért fontos az, hogy kimondjam mindazt, ami bennem forog...


Találkoztam egy barátnőmmel, és sikerült meg-tény-állapítanunk, hogy bár a gondolatainkat nagyon gyorsan, néha túl gyorsan kimondjuk, ugyanakkor az érzelmi oldalunkat elnyomva tartjuk, és az ott ért sérelmeinket nem fogalmazzuk meg, s így nem is dolgozzuk fel megfelelően!


Tudom, hogy az előző bejegyzésben már érintettem ezt a témát, és nem akarok újra, meg újra ugyanazon agyalni, viszont ezt olyan fontosnak tartom, hogy igyekszem többféleképpen rögzíteni.


Megkérdezték tőlem, hogy ha csak egyetlen dolgot megváltoztathatnák a múltamban, mi lenne az, általában azt mondtam volna: "Semmit..."
Tegnap viszont azt mondtam:

 "Megfogalmaznám mindazt, ami bennem érzelemként van, ami sért, ami bánt, ami öröm, azért, hogy képes legyek megfelelően lezárni..."

Mert milyen az, amikor csak nyelünk, és nyelünk?


Tegnap olvastam Csernustól, és azt írta, hogy "Amikor arra hivatkozunk, hogy azért nem mondunk ki valami érzelmi sérelmet, mert nem akarjuk megbántani a másikat, akkor ott igazából az a félelem húzódik meg, hogy a kapcsolat nem éli túl ezt a megmérettetést... Itt a félelem valódi gyökere, hogy az egyén FÉL és RETTEG a konfrontációtól..."


Nos igen... mélyen önmagamba néztem, és a legtöbbször NEM a másik miatt, hanem önmagam miatt nem mondtam ki mindazt, ami bennem van... merthogy jajj akkor elhagy, meg nem fog szeretni, meg hogy egyedül maradok... De ez jó motiváció arra, hogy ne változtassunk? Akkor csak hazugság lesz, amiben élünk... S én nem akarok abban élni, s nem akarok úgy visszanézni: ha ezt kimondtam volna, akkor most máshol lennék, és boldogabb lennék... csak akkor már késő...


Persze nem azt mondom, hogy az  a jó megoldás, ha mostantól MINDENT, MINDENKINEK, AKKOR és ÚGY... mert ez sem jó...
Miért? Mert érzelemből lehetsz elhamarkodott, ÉS túlozhatsz... Tehát a legjobb az, ha lehiggadsz ÉS azután megfogalmazod a másiknak mindazt, ami benned van...

Az őszinteséggel nincs baj alapvetően... Viszont vannak emberek, akik a bunkóságig őszinték...

Őszinteséggel két dolgot érhetsz el: építhetsz, vagy rombolhatsz.


Amikor úgy vagy őszinte, hogy nem veszed figyelembe a másik embert, amikor melegében kimondasz mindent, akkor rombolsz...


Amikor végiggondolod, és átrágod, lehiggadsz, és a másikra is tudsz tekintettel lenni, és elmondod ugyanazt az információt, akkor építesz... És nem zúdítunk azonnal mindent a másikra... Meg azt gondolom, hogy kell hogy legyen annyi belátási képességünk, hogy tudjuk: ki az akivel érdemes őszintének lenni...
Mert csomóan vannak, akik verik a mellüket, hogy "Dehát én csak őszinte vagyok..." Közben meg egy frászt! Megbántanak másokat azért, hogy nehogy meglássák a bennük lévő hibákat... Másokra mutogatnak, nehogy valaki észrevegye, hogy az ő szemükben nem szálka, hanem gerenda van...


Nem szeretném, ha az érzelmeim kimondatlanul maradnának, sem pedig azt, hogy elhamarkodottan legyenek megfogalmazva...


S itt jön be a Bölcsesség...

Nőnek lenni :)

Be kell vallanom, hogy nagyon szeretek nő lenni...

Elkezdtem olvasni egy könyvet, ami arról szól, hogy mitől jó nő a nő? Mi tesz valakit nővé?

Érdekes kérdések, és be kell vallanom, hogy amikor először kellett válaszolnom erre a kérdésre, akkor ilyenek jutottak eszembe:

- Egy nő attól jó nő, hogy 170 magas 48 kg... a többit képzeld hozzá...

- Egy nő attól jó nő, hogy hogyan öltözködik...

- Egy nő attól jó nő, hogy jó pasija van...

Elég ostoba válaszok tudom, de ahogy haladtam a könyvben örömmel nyugtáztam, hogy a legtöbb nő ilyen, és ehhez hasonló ostobaságot hisz és gondol.

Viszont egy nőt nem a külsőségek, nem csak a külsőségek tesznek valódivá, igazivá, vagy ha úgy tetszik hitelessé.

Sokszor hallottuk már talán azt a mondatot, hogy a külsőnek és a belsőnek egyensúlyban kell lennie... Lehetsz te kívül szép, ha belül nincs semmi... Akkor nem leszel más, mint egy báb, amit mindenki kénye-kedve szerint formál.

Tudjátok rájöttem, hogy azért olyan nagyon veszélyes üresnek lenni belül, mert ha üres vagy belül, akkor mindenki azt tölt beléd, amit akar, akkor azzá válsz tényleg, akinek látni akarnak, csak amikor kidobnak, akkor elveszel, mert nem volt semmi benned, és nyomokban ott marad a másik, de újra üres leszel...

Veszélyes játék, amikor nem találjuk meg önmagunkat. Szerepek tömkelegében tetszelgünk, de mikor hazamegyünk nem vagyunk mások mint üres, kongó emberek... 

S addig, míg nem találjuk önmagunkat, nem vagyunk tisztában önmagunkkal, addig ugyen nem hisszük, hogy valódi nők tudunk lenni? Hogy jó nők tudunk lenni?


Mert igen lehet, hogy meg vagyunk áldva a szükséges paraméterekkel, csakhogy nem a külsőnk tesz minket nővé... Az a nemiségünk, de nem ettől leszünk jó nők!


Szerintem attól válunk hitelessé, amikor a tetteink összhangban vannak a kimondott és kimondatlan dolgainkkal... Merthogy mindenkinek van kisugárzása! És mondhatsz te bármit, és viselkedsz akárhogy, ha a kisugárzásod homlok egyenest az ellenkezőjét árulja el rólad!




Azt gondolom, hogy leginkább azért nem tudjuk megélni a nőiségünket, mert olyan világban élünk, ahol a racionalizmusnak győznie kell az érzelmek felett...


Viszont van egy hírem: A nők érzelmi lények, és sokkal, de sokkal gazdagabbak az érzelmeik szintjén, semmint figyelmen kívül hagyhatnák. Pedig szerintem pont ettől olyan boldogtalan sok nő! Mert elhiszi, hogy el kell fojtani, meg el kell nyomnia az érzelmeit, mert ha nem teszi, akkor kiderül hogy emberből van...


Viszont nem elég mindig a racionalitás! Mert a világ nem fekete és fehér, meg szürke...
Milliónyi szín és árnyalat teszi szebbé! Ha engedjük...


Szeretnék olyan nő lenni, aki nem csak fejben "bölcs", hanem az érzelmeiben is... Aki ki meri mutatni ha fáj, ha gyötör, ha boldoggá tesz, ha örül, ha semleges, ha érzelmes, ha érzékeny, ha túlfűtött, ha izgatott, ha hiper, ha belassult... legyen az bármi!

Mert az érzelmi érettség nem az, hogy elnyomjuk ezeket, hanem az, hogy megfelelően kezeljük, a helyén tartjuk őket!
Mert valóban igaz, hogy nem uralkodhatnak az érzelmeink felettünk... De az eszünk sem kell uralkodjon az érzelmeink felett...
Valahogy úgy látom ezt, mint egy kört: mindegyiknek megvan a maga helye, és ha helyén kezeljük akkor leszünk felnőttek, és akkor leszünk valóban érettek...

Kezdetek és végek

Nem is olyan régen ezzel a gondolattal ébredtem:

"Valaminek itt vége lett... S valami egészen új jön el... Egy korszak lezárult, hogy egy új jöhessen el..."

Talán a világ legostobább ténymegállapítását teszem meg akkor, amikor azt mondom, hogy addig nem tud új elindulni az életedben amíg le nem zársz valamit.

Mert ez tényleg így van...

Arra jöttem rá, hogy nagyon sokáig ragaszkodtam valamihez, amit szerettem volna nagyon hogy úgy működjön, amilyennek én láttam, de nem működött úgy, és rég el kellett volna engednem... 

Persze ettől nem könnyebb.

Azt hiszem sokszor félünk, mert mikor lezárunk valamit, nem mindig látjuk, hogy mi fog következni, és hiába hangoztatjuk, hogy bízunk Istenben, az egész csak kamuduma, mert ha Benne bíznánk nem félnénk kilépni akkor sem, mikor nem látjuk azt, hogy hova lépünk...

Lehet, hogy szakadék, és elkezdünk zuhanni lefelé, de vajon van-e elég hitünk arra, hogy tudjuk: Isten képes repülni, és képes ebben a zuhanásban elkapni... Vagy lehet, hogy futóhomokra lépünk, s hisszük-e akkor, hogy Isten ebből ki tud húzni, mert erős kőszikla Ő?!

S lehet, hogy ugyanolyan sík talajon haladunk tovább, s nem is érzünk először különbséget, s lassan, nagyon lassan felfedezzük, hogy üdébb a táj, zöldebb a fű, hogy sokkal, de sokkal több minden van itt, mint ott volt, ahonnan kiléptünk...

A Biblia azt mondja:

"Lábam előtt mécses a Te Igéd, ösvényem világossága..."

Sokszor idézgetünk a Bibliából, de el is hisszük a szavakat, amiket olvasunk?

Mert ha elhinnénk, ha valóban odafigyelnénk, akkor egy csomó dolgot nem engednénk meg magunknak.

Hányok attól, amikor emberek arra használják Isten Szavát, hogy másokat helyezzenek vele ítélet alá...

Csakhogy... Isten Szava nem ítélni jött, nem azért, hogy elkapáljon Téged...

Isten Szava felfedi, hogy ki vagy AZÉRT, hogy kegyelmet hirdessen, és ELMONDJA a jó hírt, hogy van egy Isten a mennyben, aki annyira szeretett, hogy megértél neki egy Krisztust.

Hogy hogy jön ez a kezdetekhez és a végekhez?

Amikor egy korszak végére érsz az életedben, akkor kérdések tengere jön vele együtt, s attól függően, hogy milyen forráshoz mész válaszért, meghatározza a lezárt szakaszról való látásmódodat, és a következőhöz való hozzáállásodat.

Tudod, az nagyon jó, hogy vannak Bölcsek körülötted... De ezek a Bölcsek is csak emberek, és tévedhetnek... Sokszor embereket kérdezünk, és Rájuk hallgatunk Isten helyett...

De szeretném megkérdezni, hogy ha Isten embereken keresztül akar szólni Hozzád, akkor mire jó a Szent Szellem? Miért mondja azt a Biblia, hogy "Szellememet adom nektek, és ő lesz a Ti vigasztalótok..." Egy másik helyen meg: "A Szellem jelenti ki nektek az én igazságomat..." Egy harmadikon: "A Szellem kijelenti nektek mindazt, amit Én mondtam nektek, Rá hallgassatok..." vagy "A Szellem tanít meg arra, hogy mit mondj..."
Isten nem csak egyeseknek adta a Szent Szellemét, hanem minden egyes hívőnek... Nem csak a kiváltságosoknak... Hiszen a Szellem volt az, aki meggyőzött Téged is arról, hogy az, amit Jézus tett, az valóság... Ő az, aki megszólít miközben olvasod a Bibliád, és miatta érted a történeteket és a szavakat...

Nem, nem azt mondom, hogy nincs szükségünk Istentől ihletett tanítókra, vezetőkre, pásztorokra... Egy szóval sem mondok ilyet.

Azt viszont állítom, hogy egyetlen tanítás, és egyetlen ember sem lenne szabad, hogy helyettesítse az Istennel való személyes kapcsolatunkat. 

Nem cserélhetjük le a Szent Szellemet, amit Isten belénk helyezett emberekre, tanításokra, csak azért, mert így könnyebb, mert így kevesebb befektetés...

A mostani végem felfedezése ez: Az emberel emberek maradnak, és mindig önös céljaikat nézik elsősorban. De Isten nem ember... Emberré lett, és utat mutatott, de nem azért, hogy emberektől váljunk függővé... Hanem azért, hogy bemutassa a tökéletes kapcsolatot Isten és ember között...

Kérdések a fejemben

Nagyon sokat töprengek mostanában... Na jóóóó! Mindig sokat töprengek, vagyis állandóan és folyamatosan jár az agyam valamin... És rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem az elmúlt időszakban, amire a válasz bennem teljesen más, mint az, amit megszoktam...


Például.: Amióta keresztény vagyok arról hallok tanításokat, hogy Isten szeret, hogy Isten kegyelmes, és szeret nem számít milyen döntéseket hozol, nem számít hányszor buksz el, és nem számít milyen sokszor és sok rossz fát teszel a tűzre...
És ebben képtelen vagyok nem-hinni. Hálás vagyok azért, mert olyan Istent szolgálok, aki elsősorban az Édesapám, aki velem sír, velem örül, velem nevet, velem csinál őrült dolgokat. Elhiszem azt, hogy amikor eltévedek, akkor nem bunkósbottal ver meg, hanem GPS-újratervezést "követ el" és hogy abból a helyzetből is a létező legjobbat hozza ki számomra.

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy menj amerre jól esik, mert hogy Isten mindenképpen megáld, holott ez is igaz... Csak azt mondom, hogy nincs két egyforma út...

Olyan könnyen elítélünk másokat, amikor a mi szemünkben, a mi értékeink ellen tesznek valamit... Miért csak addig vagyunk toleránsak, és miért csak addig hangoztatjuk a feltétel nélküli szeretet, amíg olyasmit nem tesz a másik, ami a szemünkben megbocsáthatatlan? És mi van akkor, ha egy rossz döntésnek, vagy egy érték-borításnak mégis csodaszép eredménye lesz...? Például, valaki teherbe esik mielőtt férjhez menne... Hogy mondhatod azt, hogy ez borzasztó dolog, amikor egy új élet jön a világra???

Mert hányszor, és hányszor láttuk azt, hogy úgy győzött valaki, hogy előtte élete legnagyobb bukását élte meg?

Hmmmmm... Szerintem az embernek pusztán egyetlen dologhoz nincs joga, és ez nem más, mint hogy valaki mást ítéljen meg...

Nincs jogunk ítélkezni mások felett, hiszen Isten sem teszi ezt... S ha Isten szeret feltétel nélkül mindenkit, beleértve a gyilkosokat, prostituáltakat, házasságtörőket, pedofilokat, tolvajokat, hazugokat, csalókat, kétszínűeket... akkor ki vagy te és én, hogy ítéletet hirdessünk felettük? Mondd meg nekem...

Mert ha Isten úgy döntött, hogy megbocsát annak, aki ezt kéri tpőle, akkor azt gondolom bátornak kell lenned ahhoz, hogy te ellenkezően cselekedj... Ha Isten azt mondja, hogy "bűneidre nem emlékezem többé..." akkor, ha ezt kéred tőlem, akkor mégis hogy veszi bárki a bátorságot ehhez?!


Teljes szívemmel hiszem, hogy Isten gyűlöli a bűnt, és végtelenül megtöri a szívét, amikor egy kisgyermeket bántalmaznak, amikor elrabolnak egy nőt, és prostitúcióra kényszerítenek; de azt gondolom a legjobban az töri össze a szívét, amikor látja, hogy az emberek, akiket Ő olyan nagyon szeret, akikért a saját Fiát nem kímélte, hanem feláldozta, azok az emberek ellene döntenek, és elutasítják a kegyelmet...

A másik kedvenc agyalási témám ehhez kapcsolódik. Észrevettem, hogy az emberek előszeretettel ítélnek el másokat, olyan embereket, akiknek a bűne nyilvánvaló: dohányosok, drogosok, gyilkosok stb... Pedig szerintem veszélyesebbek azok az emberek, akiknek a bűne "láthatatlan", mint a hazugoké, képmutatóké, lustáké, testi vágytól fűtötteké... 

S őszintén azt gondolom, hogy Isten szemében egyik sem kisebb, vagy nagyobb bűn... A bűn, az bűn, és egyetlen megoldása a kegyelem Krisztusban...

Szeretem, ahogy ezt Pál megfogalmazza:

"Azt teszem, amit nem akarok, mert a bennem működő bűnnek engedelmeskedem, noha tudom, hogy nem helyes, amit teszek, mégis megteszem, mert a bűn tart fogva engem... Ki szabadít meg engem hát, ebből a halálra ítél testből?! DE HÁLA ISTENNEK A MI URUNK JÉZUS KRISZTUSÉRT!!!"

Nem akarok olyan ember lenni, aki másokra mutogat újjal, vagy megítélem egy másik ember döntését, legyen az bár az én értékeim szerint jó vagy rossz... Egyet teszek, egyet tehetek: Hirdetem a kegyelmet, amíg csak élek.. A kegyelmet, ami engem megmentett, ami megváltoztatott, ami szeret, ami felemel, akkor is, ha nem érdemlem meg... Mert ez a szeretet... Mert ez a kegyelem... és az Ő neve JÉZUS KRISZTUS...

Majd ha Ő megítél, Te is megítélhetsz engem... de addig nem...

I'm covered by the blood of Jesus! Who are you to judge me?

Németország - a mi mesénk

Öt hosszú éve már, hogy ezt a történetet írni kezdték, és akkor még senki nem tudta biztosan, hogyan fog végződni a mese... Lehetett volna tragédia, vagy készülhetett volna szarkasztikusan, esetleg ironikusan, netalántán komikusan...


De a Minden Történetek Írója úgy látta a legjobbnak, ha ez a mese romantikus, néhol drámai, van hogy komikus, de végül mégis boldog végű mese lesz...


Pedig nagyon sokszor nem gondoltam volna, hogy ez a mese végződhet még jól... Sőt voltak pillanatok, amikor konkrétan azt hittem, hogy az mesémnek nem lesz happy end-je...


S most itt vagyok! Nézem ezt a képet, ami abban a gyönyörű városban készült, ahol valahogy minden olyan csendesnek, békésnek, nyugodtnak tűnt...


Azt hiszem mindenkinek szüksége van egy olyan helyre az életében, ahol megnyugvást talál, ahol a szívét egy furcsa, de nagyon kellemes és meleg érzés járja át! Egy helyre, amit az otthonának nevez, mert ott igazán önmaga lehet...


Aztán rá kell jöjjek az otthont, nem a falak, nem az épületek varázsolják otthonná, hanem az, amikor azzal az emberrel vagy együtt, aki miatt otthonná vált!

"A gépen számomra is meglepő módon fakadt fel belőlem egy sóhaj: végre úton hazafelé... Te is tudod, hogy ez mennyire sarkos kérdés esetemben, hiszen nem érzem magam otthon igazán sehol... Nem véletlen, hogy mindig azt mondom, hogy az egész világ az otthonom, ezért ez a gondolat engem is meglepett, főleg amiatt, hogy még sosem jártam korábban Németország ezen részén...

A repülőút zökkenőmentes volt, gyakorlatilag az egészet végigaludtam- mint mindig, de azért a gondolatok ott kavarogtak a fejemben: milyen lesz újra látni őt? Hogyan köszönjek neki? Öleljem meg, vagy csókoljam meg, vagy simán dobjak oda egy laza sziát?

Nem nagyon volt időm ezen agyalni, mert a gépünk kb 15 perccel korábban landolt a tervezettnél! Repülőgépes pályafutásom alatt ilyet én még sosem értem... De most, mintha minden nekünk kedvezett volna, mintha, mindenki nekünk drukkolt volna!

Mivel nem volt feladott csomagom, ezért egyenesen a terminálhoz sétáltam, és azt gondoltam, hogy biztosan várnom kell Laczkóra, mert fél 9-et mondtam neki, hogy annál előbb nem jutok ki! :D

Nyílik az ajtó...

Feltűnik a tömeg....

És meglátom ebben a pillanatban Őt, ahogy a legszélesebb, legédesebb mosollyal a száján int... Huncutul csillant meg a szeme, hogy vajon észreveszem-e, vajon megismerem-e?! De hogy lehetne elmenni a legjóképűbb srác mellett?! Fekete bőrkabát, egy nagyon dizájnos barna póló, és sötétkék farmer... Hanyagul zsebre vágott kéz... Te jó ég! :D El is felejtettem, hogy mennyire jóképű...

Ahogy odaértem mellé, és belenéztem a szemébe tudtam: semmi, de semmi nem változott! Az az óceánnyi szeretet, ami ömlött belőle mágnesként vonzott... Nehezen engedtük el egymást!"

Igen, igen... megvádolhatsz, hogy csöpögök, és itt a lavór:

Hogy Németország milyen volt? Mint egy álom, amiből nem akartam felébredni... Csak hát a nehéz, hogy nem beszélnek arra fenn annyira angolul...

Szeretnél olvasni valami vicceset?

Amikor péntek reggel eljött Laczkónak el kellett mennie üzemdokihoz, szóval én végre alhattam anélkül, hogy bárki felhívott volna!

Egyszer csak dudorászást hallok a konyhából...

Lassan kiosontam, és látom, hogy egy néni áll a konyhában, pakolászik...

Tudnod kell, hogy reggel ha nem iszok kávét, és nem telt el egy óra a felkelés, és az első találkozásunk között, akkor nem éppen a legbarátságosabb oldalamat látod meg... Mormogok, sokszor azt sem tudom hol vagyok...

Nos ezzel a fejjel mentem ki:

Hát igen... és a néni lelkesen nekiállt mesélni valamit... németül... Kávé nélkül még magyarul sem beszélek, nemhogy egy nyelvet, amit annyira nem is beszélek...

Szóval mondta, mondta mondta...

Majd hirtelen levegő...

és én elérkezettnek láttam a pillanatot a következő mondat kipréselésére:

"Guten Morgen... Ich bin Dora... Wie heißen Sie?"

Hát meglepődött... majd felcsillant a szeme... bemutatkozott... és olyan szóáradatba kezdett, hogy olyat én még nem hallottam...

csak egy gond volt: egy kukkot sem értettem... na jóóó! Valamennyit igen, de pffffffffffffffffffff.... Mire Ő:

"Sprechen Sie Deutsch?"

"Nein... Ich verstehe mehr, aber ich kann nicht sprechen... Können Sie langsam sprechen???"

Na a langsam sprechen 10 másodpercig tartott, és újból nekiállt mesélni...

Sajnáltam, hogy nem értem, és nem tudok kommunikálni vele... 2 fia van, meg özvegy, nyilván csak társaságra vágyott... és az sem zavarta, hogy nekem fogalmam sincs arról, hogy miről beszél...

Hamar elmenekülte az ágyba vissza, és ott is maradtam, míg egy jóképű srác nem nyitott be halkan, majd rám küldött egy mosolyt, ami miatt azt hittem, hogy nem ki kelni, hanem ki folyni fogok az ágyból...

Fél pillanat alatt ott termett a gőzölgő forró kávémmal, és hagyta, hogy elteljen az a bizonyos egy óra, míg felkelek, és képes vagyok az emberi kommunikációra...

Szeretem, hogy annyira ismer engem, hogy ki sem kell mondanom mire van szükségem... Hogy figyel rám, és tudja mit, hogyan szeretek...

Szeretem, hogy ismer, és tudja mikor van szükségem egy ölelésre, vagy éppen egy csendes félórára nélküle... És szeretem, hogy Ő ezért nem neheztel...

Nem gondoltam, és nem hittem, hogy létezik szerelem... de Ő megtanított hinni benne, és megmutatta, hogy az én életem is lehet tündérmese, amikor eljön az igazi Herceg...

És a történetünk, most kezdődik igazán! :)

csak mert jópofák

Ez vagyok egy képben

Ezt a képet ma találtam, ahogy új háttér után kutattam, s nagyon megérintett abban a pillanatban, hogy megláttam...


Hogy miért jelent olyan sokat?


Amikor az életemre gondolok szeretem úgy lefesteni, mint egy fát. Mert a fa az a növény, ami lassan, szinte láthatatlanul növekszik és fejlődik; s egyben megvan az a csodálatos képessége is, hogy újra és újra gyümölccsel kínáljon... Persze ehhez metszésre is szükség van, s ezek a dolgok nem mindig kellemesek... Mégis tudod, hogy ezek nélkül nem fejlődik, s így megteszed.


Azt gondolom az életünk is ilyen! A kihívások, a mindennapi problémák, a kapcsolatok mind mind csiszolnak bennünket, hogy évről évre több és finomabb gyümölcsöt teremjünk.


A másik amiért megragadott ez a kép, hogy egy sziklaszirtbe van meggyökerezve. A Zsoltárok könyve azt mondja:
"Isten az én kősziklám, váram és oltalmam, Istenem, kőszálam Nála keresek oltalmat. Pajzsom, hatalmas Szabadítóm Fellegváram..." (Ld.: 18 Zsoltár eleje)


Pintér Béla egyik gyerekdala is így szól:
"Sziklára épült a házam, az Úr az én erős váram!"


Nézem a teremtett világot, és ott is TÉGED látlak... akármerre megyek ott vagy... Nem tudlak kikerülni... S nem is akarlak...