Kérdések a fejemben

Nagyon sokat töprengek mostanában... Na jóóóó! Mindig sokat töprengek, vagyis állandóan és folyamatosan jár az agyam valamin... És rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem az elmúlt időszakban, amire a válasz bennem teljesen más, mint az, amit megszoktam...


Például.: Amióta keresztény vagyok arról hallok tanításokat, hogy Isten szeret, hogy Isten kegyelmes, és szeret nem számít milyen döntéseket hozol, nem számít hányszor buksz el, és nem számít milyen sokszor és sok rossz fát teszel a tűzre...
És ebben képtelen vagyok nem-hinni. Hálás vagyok azért, mert olyan Istent szolgálok, aki elsősorban az Édesapám, aki velem sír, velem örül, velem nevet, velem csinál őrült dolgokat. Elhiszem azt, hogy amikor eltévedek, akkor nem bunkósbottal ver meg, hanem GPS-újratervezést "követ el" és hogy abból a helyzetből is a létező legjobbat hozza ki számomra.

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy menj amerre jól esik, mert hogy Isten mindenképpen megáld, holott ez is igaz... Csak azt mondom, hogy nincs két egyforma út...

Olyan könnyen elítélünk másokat, amikor a mi szemünkben, a mi értékeink ellen tesznek valamit... Miért csak addig vagyunk toleránsak, és miért csak addig hangoztatjuk a feltétel nélküli szeretet, amíg olyasmit nem tesz a másik, ami a szemünkben megbocsáthatatlan? És mi van akkor, ha egy rossz döntésnek, vagy egy érték-borításnak mégis csodaszép eredménye lesz...? Például, valaki teherbe esik mielőtt férjhez menne... Hogy mondhatod azt, hogy ez borzasztó dolog, amikor egy új élet jön a világra???

Mert hányszor, és hányszor láttuk azt, hogy úgy győzött valaki, hogy előtte élete legnagyobb bukását élte meg?

Hmmmmm... Szerintem az embernek pusztán egyetlen dologhoz nincs joga, és ez nem más, mint hogy valaki mást ítéljen meg...

Nincs jogunk ítélkezni mások felett, hiszen Isten sem teszi ezt... S ha Isten szeret feltétel nélkül mindenkit, beleértve a gyilkosokat, prostituáltakat, házasságtörőket, pedofilokat, tolvajokat, hazugokat, csalókat, kétszínűeket... akkor ki vagy te és én, hogy ítéletet hirdessünk felettük? Mondd meg nekem...

Mert ha Isten úgy döntött, hogy megbocsát annak, aki ezt kéri tpőle, akkor azt gondolom bátornak kell lenned ahhoz, hogy te ellenkezően cselekedj... Ha Isten azt mondja, hogy "bűneidre nem emlékezem többé..." akkor, ha ezt kéred tőlem, akkor mégis hogy veszi bárki a bátorságot ehhez?!


Teljes szívemmel hiszem, hogy Isten gyűlöli a bűnt, és végtelenül megtöri a szívét, amikor egy kisgyermeket bántalmaznak, amikor elrabolnak egy nőt, és prostitúcióra kényszerítenek; de azt gondolom a legjobban az töri össze a szívét, amikor látja, hogy az emberek, akiket Ő olyan nagyon szeret, akikért a saját Fiát nem kímélte, hanem feláldozta, azok az emberek ellene döntenek, és elutasítják a kegyelmet...

A másik kedvenc agyalási témám ehhez kapcsolódik. Észrevettem, hogy az emberek előszeretettel ítélnek el másokat, olyan embereket, akiknek a bűne nyilvánvaló: dohányosok, drogosok, gyilkosok stb... Pedig szerintem veszélyesebbek azok az emberek, akiknek a bűne "láthatatlan", mint a hazugoké, képmutatóké, lustáké, testi vágytól fűtötteké... 

S őszintén azt gondolom, hogy Isten szemében egyik sem kisebb, vagy nagyobb bűn... A bűn, az bűn, és egyetlen megoldása a kegyelem Krisztusban...

Szeretem, ahogy ezt Pál megfogalmazza:

"Azt teszem, amit nem akarok, mert a bennem működő bűnnek engedelmeskedem, noha tudom, hogy nem helyes, amit teszek, mégis megteszem, mert a bűn tart fogva engem... Ki szabadít meg engem hát, ebből a halálra ítél testből?! DE HÁLA ISTENNEK A MI URUNK JÉZUS KRISZTUSÉRT!!!"

Nem akarok olyan ember lenni, aki másokra mutogat újjal, vagy megítélem egy másik ember döntését, legyen az bár az én értékeim szerint jó vagy rossz... Egyet teszek, egyet tehetek: Hirdetem a kegyelmet, amíg csak élek.. A kegyelmet, ami engem megmentett, ami megváltoztatott, ami szeret, ami felemel, akkor is, ha nem érdemlem meg... Mert ez a szeretet... Mert ez a kegyelem... és az Ő neve JÉZUS KRISZTUS...

Majd ha Ő megítél, Te is megítélhetsz engem... de addig nem...

I'm covered by the blood of Jesus! Who are you to judge me?

Németország - a mi mesénk

Öt hosszú éve már, hogy ezt a történetet írni kezdték, és akkor még senki nem tudta biztosan, hogyan fog végződni a mese... Lehetett volna tragédia, vagy készülhetett volna szarkasztikusan, esetleg ironikusan, netalántán komikusan...


De a Minden Történetek Írója úgy látta a legjobbnak, ha ez a mese romantikus, néhol drámai, van hogy komikus, de végül mégis boldog végű mese lesz...


Pedig nagyon sokszor nem gondoltam volna, hogy ez a mese végződhet még jól... Sőt voltak pillanatok, amikor konkrétan azt hittem, hogy az mesémnek nem lesz happy end-je...


S most itt vagyok! Nézem ezt a képet, ami abban a gyönyörű városban készült, ahol valahogy minden olyan csendesnek, békésnek, nyugodtnak tűnt...


Azt hiszem mindenkinek szüksége van egy olyan helyre az életében, ahol megnyugvást talál, ahol a szívét egy furcsa, de nagyon kellemes és meleg érzés járja át! Egy helyre, amit az otthonának nevez, mert ott igazán önmaga lehet...


Aztán rá kell jöjjek az otthont, nem a falak, nem az épületek varázsolják otthonná, hanem az, amikor azzal az emberrel vagy együtt, aki miatt otthonná vált!

"A gépen számomra is meglepő módon fakadt fel belőlem egy sóhaj: végre úton hazafelé... Te is tudod, hogy ez mennyire sarkos kérdés esetemben, hiszen nem érzem magam otthon igazán sehol... Nem véletlen, hogy mindig azt mondom, hogy az egész világ az otthonom, ezért ez a gondolat engem is meglepett, főleg amiatt, hogy még sosem jártam korábban Németország ezen részén...

A repülőút zökkenőmentes volt, gyakorlatilag az egészet végigaludtam- mint mindig, de azért a gondolatok ott kavarogtak a fejemben: milyen lesz újra látni őt? Hogyan köszönjek neki? Öleljem meg, vagy csókoljam meg, vagy simán dobjak oda egy laza sziát?

Nem nagyon volt időm ezen agyalni, mert a gépünk kb 15 perccel korábban landolt a tervezettnél! Repülőgépes pályafutásom alatt ilyet én még sosem értem... De most, mintha minden nekünk kedvezett volna, mintha, mindenki nekünk drukkolt volna!

Mivel nem volt feladott csomagom, ezért egyenesen a terminálhoz sétáltam, és azt gondoltam, hogy biztosan várnom kell Laczkóra, mert fél 9-et mondtam neki, hogy annál előbb nem jutok ki! :D

Nyílik az ajtó...

Feltűnik a tömeg....

És meglátom ebben a pillanatban Őt, ahogy a legszélesebb, legédesebb mosollyal a száján int... Huncutul csillant meg a szeme, hogy vajon észreveszem-e, vajon megismerem-e?! De hogy lehetne elmenni a legjóképűbb srác mellett?! Fekete bőrkabát, egy nagyon dizájnos barna póló, és sötétkék farmer... Hanyagul zsebre vágott kéz... Te jó ég! :D El is felejtettem, hogy mennyire jóképű...

Ahogy odaértem mellé, és belenéztem a szemébe tudtam: semmi, de semmi nem változott! Az az óceánnyi szeretet, ami ömlött belőle mágnesként vonzott... Nehezen engedtük el egymást!"

Igen, igen... megvádolhatsz, hogy csöpögök, és itt a lavór:

Hogy Németország milyen volt? Mint egy álom, amiből nem akartam felébredni... Csak hát a nehéz, hogy nem beszélnek arra fenn annyira angolul...

Szeretnél olvasni valami vicceset?

Amikor péntek reggel eljött Laczkónak el kellett mennie üzemdokihoz, szóval én végre alhattam anélkül, hogy bárki felhívott volna!

Egyszer csak dudorászást hallok a konyhából...

Lassan kiosontam, és látom, hogy egy néni áll a konyhában, pakolászik...

Tudnod kell, hogy reggel ha nem iszok kávét, és nem telt el egy óra a felkelés, és az első találkozásunk között, akkor nem éppen a legbarátságosabb oldalamat látod meg... Mormogok, sokszor azt sem tudom hol vagyok...

Nos ezzel a fejjel mentem ki:

Hát igen... és a néni lelkesen nekiállt mesélni valamit... németül... Kávé nélkül még magyarul sem beszélek, nemhogy egy nyelvet, amit annyira nem is beszélek...

Szóval mondta, mondta mondta...

Majd hirtelen levegő...

és én elérkezettnek láttam a pillanatot a következő mondat kipréselésére:

"Guten Morgen... Ich bin Dora... Wie heißen Sie?"

Hát meglepődött... majd felcsillant a szeme... bemutatkozott... és olyan szóáradatba kezdett, hogy olyat én még nem hallottam...

csak egy gond volt: egy kukkot sem értettem... na jóóó! Valamennyit igen, de pffffffffffffffffffff.... Mire Ő:

"Sprechen Sie Deutsch?"

"Nein... Ich verstehe mehr, aber ich kann nicht sprechen... Können Sie langsam sprechen???"

Na a langsam sprechen 10 másodpercig tartott, és újból nekiállt mesélni...

Sajnáltam, hogy nem értem, és nem tudok kommunikálni vele... 2 fia van, meg özvegy, nyilván csak társaságra vágyott... és az sem zavarta, hogy nekem fogalmam sincs arról, hogy miről beszél...

Hamar elmenekülte az ágyba vissza, és ott is maradtam, míg egy jóképű srác nem nyitott be halkan, majd rám küldött egy mosolyt, ami miatt azt hittem, hogy nem ki kelni, hanem ki folyni fogok az ágyból...

Fél pillanat alatt ott termett a gőzölgő forró kávémmal, és hagyta, hogy elteljen az a bizonyos egy óra, míg felkelek, és képes vagyok az emberi kommunikációra...

Szeretem, hogy annyira ismer engem, hogy ki sem kell mondanom mire van szükségem... Hogy figyel rám, és tudja mit, hogyan szeretek...

Szeretem, hogy ismer, és tudja mikor van szükségem egy ölelésre, vagy éppen egy csendes félórára nélküle... És szeretem, hogy Ő ezért nem neheztel...

Nem gondoltam, és nem hittem, hogy létezik szerelem... de Ő megtanított hinni benne, és megmutatta, hogy az én életem is lehet tündérmese, amikor eljön az igazi Herceg...

És a történetünk, most kezdődik igazán! :)